Dávid Kornél Kosárlabda Akadémia

Évtizedek óta a kosárlabdában

Nagy Sándor Debrecenben született, a hetvenes évek végén került Székesfehérvárra. A kilencvenes évek elején irányította az Alba felnőtt együttesét az élvonalban, ám döntően utánpótlásedzőnek tartja magát. Elmúlt 65 éves, most a kengurukat dirigálja a Dávid Kornél Kosárlabda Akadémián.

Nagy Sándor gyerekként vívott és szertornázott, később kézilabdázott a Hajdúságban. A cívisvárosból Nyíregyházára került, a főiskolás évek alatt kezdett kosárlabdázni a tanárképzőn. A csapattársaknak köszönhetően váltott sportágat.

– A főiskola NB II-es együttesével rendre a dobogón végeztünk, több társam később visszatért Debrecenbe, NB I-es játékos lett. Én csak a másodosztályig jutottam játékosként. Az én sportolói karrieremben nem volt több, ugyanis 20 évesen lettem kosaras. Azonnal bemutatkoztam az NB III-ban, egy év múlva pedig már az NB II-ben szerepeltem, ezüstöt és bronzot nyertünk a bajnokságban. Szorgalmas voltam, ennek volt köszönhető, hogy néhány év után viszonylag magas szintre jutotta, 3-as és 4-es poszton játszottam. A nyíregyházi évek után több társam visszatért Debrecenbe, élvonalbeli kosaras lett, nekem erre nem volt esélyem. Igaz, ez nem is volt cél.

– Hirtelen került Fehérvárra.

– A sógorom, Béres Lajos Miskolcon játszott, ajánlatot kapott a Videotonból, Guoth Iván volt a piros-kékek vezetőedzője, ő invitálta. Fejérbe költöztek, többször meglátogattuk őket a nejemmel és a kisfiammal. Csábítottak, mi pedig nekivágtunk, elköltöztünk Debrecenből.

– Gyors döntés volt?

– Igen, a nejemnek rögtön lett állása Fehérváron, nekem kicsivel később. A Videoton SC több szakosztállyal rendelkező, nagy klub volt, az OTSH egy új rendeletben kötelezte az egyesületeket, hogy módszertani vezetőt alkalmazzanak. 1979-től dolgoztam ebben a beosztásban a Vidinél, 1982-ig. Minden sportág hozzám tartozott, a kosárlabda mellett a vitorlázás, a kerékpározás, az atlétika, a tájfutás, sőt, a bajnoki címre törő, Verebes József vezette futballistákat is meg kellett látogatnom.

– Tanácsokat is adott a mesternek?

– Azt nem, de beszélgettünk a sportról. Rendezett körülmények voltak a Vidiben, az edzőknek edzésterveket kellett készíteniük, központilag meghatározott szempontok alapján, sokat tanultam a sport világáról. Az edzésterveket átnéztem, jóváhagytam és továbbküldtem a megyei sporthivatalba, dr. Mezőszentgyörgyi Lászlónak, aki akkoriban, az edzéselmélet tekintetében az ország második legnagyobb szaktekintélye volt, Nádori László után. Érdekes munka volt, de íróasztalnál dolgoztam, nem szerettem túlzottan.

– Hiányzott a kosárlabda.

– Igen, egyértelműen, valamint a tanítás is. Nehezen lehetett testnevelői állást találni akkoriban, először városi szakfelügyelő lettem, ebben a pozícióban tíz évig dolgoztam, valamint két általános iskolában is tanítottam a nyugdíjazásomig. A városi diáksport bizottságot is vezettem, 2013-ban mentem nyugdíjba. A tanítás mellett a kosárlabda is központi szerepet töltött be az életemben. Módszertanisként láttam, az utánpótlásban tevékenykedő edzők hogyan oktatják a gyerekeket, mindig arra gondoltam, ezt én lényegesen jobban tudnám csinálni. Fél évig helyettesítettem egy trénert a sportiskola lánycsapatánál, a Gerlaki Krisztina és Bata Ágnes fémjelezte együttest edzettem. Később a fiúkhoz kerültem, a Vidibe, Matus Gábor korosztályát irányítottam. Felső tagozatos fiúk voltak, Fazekas Ervin bácsitól örököltem meg őket. Matus Gábor, Peresztegi Nagy Ákos, Kertész Zsolt, Márton Zoltán, Bata László, Kozma Tamás, Rajkó Zsolt, Véh Balázs alkotta a gárdát, úgy számoltam, később négyen felnőtt bajnokok lettek, különböző klubokban. Ez óriási dolog. Remek csapatot alkottunk, amikor elkezdtük a munkát, 5. és 6. osztályos általános iskolások voltak, két évvel később diákolimpiát nyertünk. Újabb két év elteltével országos ifjúsági bajnokságot. Úgy győztünk, hogy egyetlen ifikorú játékosunk volt, P. Nagy Ákos, a többiek egy-két évvel fiatalabbak.

– Éveken át a legjobb korosztályos csapat volt a hazai mezőnyben.

– Nagyon ügyes fiúkkal dolgozhattam. Az pedig valóban különleges, hogy közülük nyolcan bemutatkoztak a legmagasabb osztályban, sőt, ott is sikeresek voltak. A serdülő és ifi arany után a juniorbajnokságban ezüstérmesek lettünk, a Tungsram nyert, nem egészen tiszta körülmények között. Azt az aranyérmet is nekünk kellett volna megnyernünk. A védekezés volt az erényünk, de támadásban is erősek voltunk, Márton Zoli nagyon harcos volt, Rajkó Zsolt kiválóan dobta a triplákat, később a felnőtteknél is remekelt. Matus jól irányított, rajta kívül Kozma, Véh, P. Nagy, Kertész, Bata is tudott irányítani, mindannyian mozgékony, ügyes gyerekek voltak. Márton Zoli két méterre nőtt, érthetően ő centert játszott. Egyedül.

– A fiúk tehát később az élvonalba kerültek, ön pedig női csapathoz. Miért?

– Mert onnan kaptam ajánlatot, az Alba Regia SC NB I/B-s női együttesétől, feljutottunk az A-csoportba. Kicsit szokatlan volt utánpótlás fiúk után felnőtt nőkkel dolgozni, a dolgomat megkönnyítette, hogy remek sportolók alkották a gárdát. Kákonyi Lehel vette át a lányokat, én maradtam a klubnál, Nagy Gábor klubelnök rám bízta a felnőtt férfiak dirigálását. Az NB I/B-ben szereplő csapatot vezettem, két kiváló kosárlabdázóval dolgozhattam. Zdenek Böhmmel, a néhány évvel korábban Eb-ezüstérmes cseh kosárlabdázóval és a lett Andris Jekabsons is minket erősített. Utóbbi a szovjet válogatottal vb-ezüstérmes volt korábban. Két nagyszerű sportoló és teljesen különböző ember. Böhmnél nem volt lazítás, rendkívül profi volt, a nyári szünetekben is karbantartotta magát, Jekabsons őserő volt, meccsek előtti dél-előttönként 120–130 kg-os súlyokkal guggolgatott. Megkapta a labdát, sarkazott egyet, majd helyből, két lábról felugorva zsákolt. Életemben akkor láttam ilyet először, azóta gyakran előfordul ilyesmi a meccseken. Néha ma is eszembe jut ez az időszak, egyikük sem éreztette a csapattársakkal és velem sem, hogy előzőleg meddig jutottak a sportágban. A döntőben 3-2-re kikaptunk a Soprontól, mindkét együttes feljutott a legmagasabb osztályba. Böhm megígérte az elnöknek, hogy a nyári szünet után visszatér, hiába vártuk, abbahagyta a kosárlabdázást, cserbenhagyott bennünket. Jekabsons maradt, de nem játszott igazán jól, 4 meccsen 1 győzelem, 3 vereség volt a mérlegünk, szoros meccseken veszítettünk.

– Edzőváltás következett.

– Érthetően megviselt, de mivel soha nem voltam főállású edző, mindig tanítottam mellette, így könnyebb volt megélni. Gellér Sándor váltott a kispadon. Maradtam az utánpótlásban a klubnál, az ifikkel dolgoztam. Több ajánlatom volt az élvonalból, hívott az NB I-es Hódmezővásárhely és Dombóvár, a NB I/B-s Veszprém, de nemet mondtam, a családot nem akartam költöztetni. Tanítottam és dolgoztam az utánpótlásban.

– Nincs hiányérzete?

– Nincs. Amikor a fehérvári felnőttektől eljöttem, kicsit kinyílt a világ, több dologra jutott időm, amire előzőleg nem. Maradtam a kosárlabdában, bőven jutott élmény a folytatásban, az utánpótlásban. Indult a Héraklész program, Hanga Ádám, Keller Ákos, Tóth Ádám, Fodor Kristóf volt a tanítványom, 14–16 éves korukban én vezettem az edzéseiket a korosztályos válogatottban. Most a Dávid Kornél Akadémián a kenguru és előkészítő együttest irányítom. 65 éves múltam, pár évig még szeretnék dolgozni az akadémián, ahol kiválóan érzem magam. A nejemnek sokat köszönhetek, mindig megértő volt velem, rendkívüli türelemmel viselte, hogy sokat voltam távol a sport miatt. Aminek örülök, hogy a fiam is edzősködik, ő is itt dolgozik, a Dávid Kornél Akadémián.

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük