Ahogy sok más, hasonló korú fiatal, ő is a helyi sportiskolában kezdett kosárlabdázni, majd következett a Videoton. A családban alig akadt, aki nem a palánkok világában volt érdekelt, logikusnak tűnt, hogy Hegedüs Péter is ezt a sportágat választja. Hirtelen fejszámolásba kezd, tíz családtagot felsorol, aki kosarazott a famíliában. Ő alig múlt 14 esztendős, amikor a Felszabadulás Kupán már szerepelt a Vidi felnőtt csapatában, de arra nem volt esélye az elkövetkező években, hogy bajnokin bemutatkozik a piros-kékek első csapatában.
– Az akkori, nyári kupákon az volt a szabály, hogy az utánpótlás nevelés miatt egy ifistának pályán kell lennie, én akkor még serdülő korú voltam, de rám esett a választás – mondja Hegedüs Péter. – Átigazoltam az Építőkbe, 15 évesen már a bennmaradásért küzdő, NB I/B-s gárdában játszottam, második számú irányító voltam Malcsik László mögött. Két évet pattogtattam náluk, majd visszatértem a Vidi utánpótlásába, érettségi után, 18 évesen kerültem a felnőtt keretbe. Harmadik számú irányítónak számítottam – a fiatal korom miatt érhető módon -, ám fokozatosan elkezdték beépíteni a fiatalokat, rövidesen én dirigáltam a csapatot a meccseken. Behívtak katonának, másfél évet húztam le Budapesten, a Honvédban. A sorkatonai szolgálat lejárta után is marasztaltak, de azonnal jöttem vissza Fehérvárra. Én nem tudok hosszú időt távol tölteni a szülővárosomtól, sőt, keveset sem. Ha elmegyek egy hétre nyaralni, négy-öt nap után már rosszul vagyok, kívánkozom haza. A fővárosból 1990-ben tértem vissza a Vidibe, két évvel később unokatestvéremmel, a Dávid Kornél Kosárlabda Akadémia jelenlegi ügyvezetőjével, Matus Gáborral a változás mellett döntöttünk, a nagy terveket szövögető Albacomphoz szerződtünk. Az elnök, Nagy Gábor és a főszponzor, Minárovits János invitált, a csapat a nyolc közé került a bajnokságban, még többre vágytak. Mindkét sportvezetőnek sokat köszönhetek, valamint sokat köszönhet a fehérvári kosárlabda is. Négy szezont töltöttem a kék-fehéreknél, előbb súlyos szemsérülést szenvedtem, sokat kihagytam, majd visszatértem, akkor pedig a térdem rakoncátlankodott, az utolsó idényt már komoly fájdalmakkal játszottam végig. Abbahagytam, próbáltam a civil életben boldogulni, több-kevesebb sikerrel.
Másfél év múltán a pihentetett térde annyira rendbejött, hogy visszatért a második vonalban érdekelt, B-csoportos Fehérvár KC csapatában, aztán 2000-ben, 33 évesen úgy döntött, végleg befejezi. Öt évvel később kezdett edzősködni, a Dávid Kornél Kosársuliban, a legkisebbekkel kezdte, azóta több korosztállyal foglalkozott, a kunguruktól egészen a serdülőkig. Most a DKKA U14-es, fiú csapatát irányítja, valamint segít az kisebbeknél is.
– Szeretem ezt a munkát, nem vágyom arra, hogy felnőtt edző legyek, még sokáig szeretnék dolgozni az utánpótlásban. Körülbelül harminc évig.
Amikor arról faggatom, másfél évtizedes, sportolói pályafutása kapcsán mi a legszebb emléke, azt mondja, nagyon sokat kapott ettől a sportágtól. A válogatottban nem mutatkozhatott be, kerettag volt többször is, de amikor kezdődtek az aktuális selejtezők, az utolsó keretszűkítésnél rendre ő maradt ki.
– Erre mindig fel voltam készülve. Akkoriban minden csapatban magyar irányítót szerepeltettek. Voltak már külföldiek, tengerentúli kosarasok is, de nem ez volt a jellemző. Itthon szisztematikusan irányítókat képeztek, most centereket akarnak, de szerintem ez nem jó irány, ehhez nem vagyunk elég magasak. Anno Nagy Zoltánnal, Boros Zoltánnal, Bencze Tamással és Kálmán Lászlóval csatáztam a válogatottba kerülését, az aktuális kapitányok nem engem választottak. De emiatt rossz érzéseim nincsenek. Nem vagyok könnyű ember, az edzőim sem voltak azok, mégis mindenkivel megtaláltam a közös hangot. Nem tudok, meg nem is akarok megfelelni mindenkinek, tisztában vagyok vele, sokan szeretnek, de sokan nem.
Két gyermeke közül a nagyobbik, a 23 esztendős lánya, Herta nem sportol, a 14 éves fia, Kornél igen.
– Nálam játszik, posztja még nincs. Ügyesnek tűnik, ez persze nem jelenti azt, hogy kosárlabdázó lesz belőle. Szereti a kosárlabdát, meg az apját idegesíteni…
