Augusztus 1-től az egykori kiváló válogatott kosárlabdázó, Zsolnay Gyöngyi látja el a női szakágvezetői teendőket a Dávid Kornél Kosárlabda Akadémián. A korábbi, 110-szeres válogatott, a Péccsel négyszeres bajnok, négyszeres kupagyőztes sportoló szerint komoly lehetőségek rejlenek a női kosárlabdában.
– Székfoglalójában azt emelte ki, hogy a legfontosabb feladat egy mindenkire vonatkozó, egységes rendszer kialakítása, amely meghatározza a jövőbeni munkát. Haladnak?
– Igen, 12 edző dolgozik a női szakágban, 10 csapatnál. Vannak olyan kezdő csoportok, amelyek még nem indulnak bajnokságban, például a „Dobd a kosárba!” programban szereplő nebulók. A legkisebbek, az ovisok Szilassy Lászlóval dolgoznak, vegyes csoportokban. Az előkészítősök a velencei Zöldliget, valamint a fehérvári Bory Jenő iskolában gyakorolnak, a nagyobbak, a kenguru, a gyerek, a tini, a serdülő, a kadett és junior csapatunk már éles pontvadászaton vesz részt. Vannak átfedések, mivel még nincs teljes korosztály mindenütt, ezért az elsődleges célom az volt, hogy elkezdjük kialakítani a teljes létszámú korosztályos csapatokat. A 2005-ös születésű lányoknál ez már meg is valósult, ami nagyon nagy dolog, sőt, a 2006-ban született lányok is megkezdték a munkát. Tehát a legfőbb cél az, hogy tiszta korosztályok épüljenek. Úgy gondolom, ez már komoly előrelépés, hiszen korábban nem volt lehetőség az ilyen típusú szervezettségre. Most évfolyamok szerint haladunk, ugyanazon alapelvek szerint zajlik a felkészítés mindenütt. A lényeg, hogy mindenki ugyanazt tanulja, hasonló elvek alapján jutunk el a legfelső korosztályig. Ha egy garnitúra feljebb lép, az új edző is a megszokott irányelvek szerint folytatja a munkát a tanítványaival. Az edző pontosan tudja, hogy az adott korosztályban mik a követelmények, az elvárások, így ezeknek megfelelően tud dolgozni – mondja Zsolnay Gyöngyi.
– Mit gondol, miért éppen önre esett a választás?
– Úgy gondolom, az akadémia névadója, Dávid Kornél azért kért fel szakágvezetőnek, mert látta, hogy egy év alatt hova jutottunk el az előző klubcsapatommal. Hét játékossal indultunk, aztán több mint 50-en voltunk, amikor tavaly nyáron betagozódtunk a DKKA-ba. Kornél úgy érezte, hogy képes voltam kialakítani azt a közeget, ahova mindenki szívesen jön, a lányok nem csak sportolnak, hanem együtt mennek moziba, színházba, nyaralni, szóval nem csak a pályán, hanem azon kívül is igazi csapatot alkotnak. Jó érzés, hogy egy szülő ránk bízza legféltettebb kincsét, a gyermekét, mert tudja, hogy nálunk jó kezekben van.
– Négy éve indította első csapatát Fehérváron. Azon módszerek, amelyek ott beváltak, működhetnek a DKKA minden együttesénél?
– Reményeim szerint igen. A tanítványaimtól én magam is nagyon sokat tanultam, a közös munka során rengeteg tapasztalatra tettem szert. Ezeket be fogom építeni a mostani rendszerbe. Mindez tulajdonképpen már el is kezdődött. Mindig is jellemző volt rám, hogy ha találkozom egy jó ötlettel, kitalálok valamit, vagy fontosnak érzek egy-egy újítást, azt lejegyzetelem. Nem csak az országos döntő, hanem az összes edzés, mérkőzés tapasztalatokkal szolgálhat, így kollégáimmal, Szilassy Lászlóval és Szondi Ágnessel nagy hangsúlyt fektetünk az elemzésre. Én magam sokat böngészem a külföldi szakportálokat, illetve – hála Istennek- évről évre lehetőségem nyílik arra, hogy külföldön is dolgozhatom edzőként, olyan kosárlabda nagyhatalmak trénereivel, mint például Spanyolország, Franciaország vagy az Egyesült Államok.
– Mik a konkrét céljai így, közvetlenül a munka megkezdése után.
– Most is az a cél, hogy minden korosztályban legalább 20 kislány sportoljon, ezzel a létszámmal már lehet minőségi munkát végezni. Amikor elértük a kívánt húszas létszámot, akkor azonnal látható volt a fejlődés a játék tekintetében is. Lépésről lépésre haladtunk előre. A csoportok kialakítása után megkezdődhet az érdemi, szakmai munka. Fontos a fokozatosság elve, hiszen például taktikát nem lehet tanítani addig, amíg a gyerek nem tud labdát vezetni, balkezes ziccert dobni, nem tudja, milyen irányváltások vannak.
– Mit gondol, mikor célszerű egy gyerekkel megismertetni a kosárlabdázást?
– Nem szabad túl korán. Úgy vélem, nem baj, ha egy elsős, általános iskolás elkezd ismerkedni a labdával, a koordinációs képességei javulnak, de egy 7-8 évesnek tágabb körben kell megmutatni a sportágat, más dolgokkal, összekötve más sportokkal, ügyességfejlesztéssel. Ki kell alakítani a sokoldalúságot. Aztán 3-4. osztályban már lehet kimondottan kosaras és atlétikai jellegű edzéseket tartani nekik.
– Amellett, hogy szakmai főnöke az akadémia leány szakágának, saját csapatát is edzi, versenyezteti. Jut ideje minderre?
– Igen. A saját csapatomat versenyeztetem továbbra is. Az U17-es korosztályban vagyunk érdekeltek, valamint szerepelünk az U19-esek között is. A közelmúltban komoly sikert értünk el, 3-4 évvel idősebbek korosztályában továbbjutottunk a selejtezőből a legjobbak közé. Büszke vagyok a lányokra, hiszen a tavalyi szezonban az Akadémia berkein belül mi voltunk a legeredményesebbek. Emellett természetesen ellátom a többi szakmai feladatomat is. Nekem az életem a kosárlabda, a pályán elsajátított, és az édesapámtól megörökölt mérnöki precizitás pedig megtanított arra, hogy annyit vállaljak, amennyit maradéktalanul el is tudok látni. Ezzel tehát nincs gond.
– A szülők körében – mert nyilván eleinte ők döntenek, nem a csemete – mennyire népszerű a kosárlabda, a többi sportághoz viszonyítva?
– Nem tudom, mi van a szülők fejében, a kosárlabda Fehérváron népszerű, a fiúknál biztosan. Mióta a DKKA-ban egy éve működik a női szakág, úgy gondolom, nem állunk rosszul. A feladatom adott: ha van mondjuk 33 fiú és 10 lány csapatunk, akkor a cél az, hogy legyen 33 lány együttesünk is. Vagy még több, amennyi csak lehet. Ugyanis biztosan van legalább annyi lány a városban, mint fiú. Jók a lehetőségeink, minden korosztályban van csapatunk, ambiciózus, tapasztalt edzőink vannak, az infrastruktúra is adott, felújították az általunk használt termeket. Mindebben nagyon fontos szerep jut a példaképeknek. Székesfehérvár látta, megélte a férfi csapat aranykorát, amikor is természetes volt, hogy a kisfiúk mind Dávid Kornélok vagy Matus Gáborok akartak lenni. Ha lesz egy kiváló, sikereket elérő női együttes, akkor majd egyszer a fehérvári kislányok is abban akarnak játszani. Én mindezt megéltem a hazai női kosárlabdázás egyik legsikeresebb városában, Pécsen. Tudom mi a recept.
– Korábban elmondta, volt már élvonalbeli, másodosztályú női csapata a városnak, szeretné, ha lenne is. Van ennek realitása?
– A szívemnek az lenne kedves, ha lenne itt A-csoportos együttes, mert volt, én még játszottam a fehérváriak ellen. Jelen pillanatban ennek nincs realitása, mert a jelenlegi csapatom, a legfelsőbb korosztályunk ehhez még nagyon fiatal. Amire eljutnak oda, hogy NB I-esek lehetnek, továbbtanulnak, jó eséllyel más városokban, hiszen Székesfehérváron jelenleg nincs egyetemi kar. Az NB I/B-s indulás akár egy év múlva is lehetséges, ezek a lányok – akik még jövőre is utánpótlás korosztályúak – annyira szépen dolgoznak, hogy a második vonalban jövőre már szerepelhetünk. Idén játszunk több edzőmeccset NB I/B-s gárdákkal, ahol lemérhetjük, hol tartunk a felnőttek között. Ha felvesszük a versenyt fizikálisan, eldöntjük, nevezünk-e a második vonalra, amit momentán amatőr női bajnokságnak hívnak. Időnk van bőven.
– A tréningeken beszáll néha?
– Előfordul. Megmutatok dolgokat, a sebességet, a reakció gyorsaságot, a játékba is beszállok néha, hogy a gyerekek megszokják, milyen felnőttek elleni játszani. Néha a kollégám, Ági pattogtat, előfordul, hogy hívok más felnőtteket is, ugyanis a tanítványaim felett nincs idősebb korosztály, akikkel együtt gyakorolva elleshetnének dolgokat.
– Fiai is sportolnak. Mindhárman kosaraznak?
– Nézzük sorban: a legnagyobb 13 éves, Benjamin a MAFC serdülő csapatában kosarazik, a középső 12 éves, Barnabás a fővárosban jégkorongozik, ő ezt választotta. A legkisebb, Bendegúz 4 éves, most kezdte az ovikosarat Szilassy László csoportjában.
– Családjával a fővárosban él, miért nem ott csinál kosárlabdát, vagy Pécsen, ahol legnagyobb sikereit elérte. Mi döntött Fehérvár mellett?
– A páromat, Vujity Tvrtkot a televíziózás a fővároshoz köti, sokat dolgozik. Ő Pécsett született, majd Budapestre költözött, ahova én is követtem. Jöttek a gyerekek, aztán edzősködni kezdtem, a BEAC-nál, majd hívtak Velencére, az egyik iskolába, ahol kicsikkel kezdtem. Aztán Fehérvárra kerültem, ahogy nőttek a fiaim, úgy vállaltam egyre többet. Négy éve kezdtem a munkát a lány csapatommal, amit szeretnék is befejezni. Budán lakunk a családdal, Fehérvárra jönni mindig egyszerűbb, mint átmenni Pest távolabbi részére, bármelyik egyesülethez. Erre szinte soha nincs dugó. Persze, az, hogy a DKKA-nál dolgozom, nem az autózás függvénye, szeretem ezt a települést. Oroszlányban születtem – apukám most is ott él -, már gyerekfejjel sokat jártam itt, kedveltem Székesfehérvárt. Szimpatikus város, kedves, befogadó és sportszerető emberekkel, szeretek itt lenni és dolgozni. Bárki, akinek kérdése van, megtalál a (30) 99 74 705-ös telefonszámon.
