Nyáron tette át székhelyét Akadémiánkra a fővárosból Gyeőry Zsuzsanna, aki a BEAC-nál és a MAFC-nál szerzett komoly nevet magának. A rutinos nevelőedző elsősorban a Pandáknál és a Pingvineknél dolgozik, valamint a kengurukon és a toborzáson is rajta tartja a szemét. Személyében sok évtizedes tapasztalattal és egy nagyszerű pedagógussal gazdagodott edzői stábunk. Zsuzsával beszélgettünk az eddig eltelt időszakról és edzői filozófiájáról.
Hogy kerültél Budapestről Székesfehérvárra?
A válasz egészen prózai: a családi életemben történt változás. Régi tervem volt, hogy leköltözzek gyermekkorom helyszínére, Agárdra, a családi házunkba. Mivel szerettem volna továbbra is edzősködni, és Salamon Bandi hívott, felvettem a kapcsolatot a DKKA-val. Két ügyes edző is távozott a nyáron, így volt üresedés és tárt karokkal vártak. Most itt élek Agárdon, innen járok át Székesfehérvárra az edzésekre, mérkőzésekre. Budapesten is van egy életem és itt is, és itt nagyon szeretem a természet csendességét, közelségét, a Velencei tavat.
Mennyire ismerted a várost, az itteni edzőket?
A várost kevésbé, bár igyekszem megismerni. Inkább az embereket: 10-20-30 éves barátságok, ismeretségek fogadtak, akiknek nagyon örültem. Ahogy említettem, Bandi bácsival is nagyon-nagyon régóta ismerjük, tiszteljük egymást. Rajta kívül Nagy Sanyi csapata ellen is játszottam rendszeresen, amikor a MAFC-nál edzősködtem, Matus Gábor játéka pedig mindig lenyűgözött. A Dobd a kosárba program kapcsán pedig Nagy Kriszta vagy Szigetvári Zoli volt munkatársam. Régóta ismerem Kovács Timit és Ács Petit is. Salamon Bandival folyamatosan kapcsolatban maradtunk, beszélgettünk az évek során.
Mely csapatoknál, milyen korosztályokkal dolgoztál korábban?
Húsz éves koromban kezdtem az edzősködést, a MAFC kötelékében. Lukács Sanyi hívására érkeztem ide. A kiváló mentor Bátor Vilmos faragott edzőt belőlem. Azt aki ma vagyok Heisler Péter, a MAFC KS egykori vezetőjének köszönhetem leginkább. Mindenféle korosztállyal dolgoztam: a serdülőktől a kadettekig. Itt a bajnoki címtől a nyolcadik helyig sok szép eredményt elértünk. Ezek az évek sok utazást, kalandot és élményt jelentettek. Amikor a lányom tíz éves lett, akkor igazoltam át a BEAC-ba. Az ottani munkám azzal kezdődött, hogy iskolai csapatot toboroztunk a kislányom köré, velük rögtön a Kenguru Kupa 5. helyét szereztük meg, és azzal a csapattal beléptünk az egyesületbe. Azt a korosztályt a junior mezőnyig kísértem. Itt is sok iskolai és BEAC sikert értünk el és több nemzetközi tornát is megnyertünk. Az utóbbi években főleg a serdülő alatti korosztályokkal dolgoztam, voltam fiatal edzők mentora, toborzásvezető, táborvezető és edző is.
Most, Székesfehérváron mik a feladataid?
Az U12-es Pandák vezetőedzője vagyok, és a leány serdülő B-csapatnál segédedző. Mindkét csapatnál Salamon Bandi a társam, előbbinél másodedzőként, utóbbinál vezetőedzőként, így minden edzésen együtt dolgozunk. Emellett a toborzásba is besegítek, és az U11-es csapatok működését is, amennyire tudom, figyelemmel kísérem.
Milyen a közös munka Salamon Bandival?
Mindketten a KSI-ben nevelkedtünk, és nagyon gazdag a közös múltunk. Én tíz évet kosaraztam ott, és Bandi is ezt a légkört hozza magával. Mindketten fanatikusan dolgozunk, a minőségre törekszünk és keressük az új megoldásokat. Mivel ugyanaz a szakmai hátterünk, ugyanazt várjuk el a gyerekektől. Ezen a téren teljesen egy hullámhosszon vagyunk. Én nőként más pedagógiai eszközökhöz nyúlok, szerintem kiegészítjük egymást. Bizonyos lányokra jobban tudok hatni, és jobban meg tudom értetni velük Bandi alapelveit.
Milyen, a fővárosban szerzett tapasztalatokat tudsz hasznosítani a DKKA-nál?
A BEAC-nál azt láttam, hogy akkor van eredmény, ha nagy a merítés a legfiatalabbak között. Ha sok a gyerek, akkor szépen kikristályosodik, hogy kadett-junior korosztályra kiből lesz komoly, érett sportoló. Ezt a részét próbálom Székesfehérváron is menedzselni, ebben kellene előrelépnünk. Meg kellene vetnünk a lábunkat olyan iskolákban, ahol fontos a sportolás, a testnevelés. Ezen kívül külön lánycsapat előkészítőre is szükségünk van, külön edzővel, sok fiatal lánnyal. Az a tapasztalatom, hogy akkor nagylétszámú az utánpótlás, ha az előkészítő és a palánta korosztályok nem vegyes csapatokkal működnek. Az ilyen rendszerben ugyanis csak egy-két kislány tud megmaradni, de ők se feltétlenül kiemelkedő, dinamikus egyéniségek, mert a fiúk ebben a korban dominálják a lányokat. Így pedig a kadett, junior korosztályra alig maradnak játékosok, ami a minőség rovására megy, mert a csapaton belül nincs egészséges verseny.
Mit gondolsz, hogy lehet jó kosárlabdázó egy most 12-14 éves fiatalból?
Elsősorban nagyon komoly munkát kell beletenni, hogy valaki magas szintre jusson el. Ezt persze kis korban nem tudják így felfogni. Annyit tegyen hozzá a fiatal, hogy minden nap a lehető legjobbat akarja kihozni magából, legyen az edzés, tábor vagy mérkőzés. Ha ez a fejlődési vágy megvan valakiben, akkor az edzőnek már könnyű dolga van, a tudást kicsalogathatja belőle. A BEAC-ban több olyan tanítványom is van, akiket óvodás koruktól kezdve tanítottam négy-öt-hat évig, és azért jutottak el magas szintre, mert nap mint nap ilyen hozzáállással jöttek, és jönnek le a mai napig az edzésekre. Persze, lesznek, akik azért járnak, mert szeretik a közeget, a barátaikat, barátnőiket, vagy az edzőt, a hangulatot, esetleg magát a sportágat. Ez is egy szint, ezt is értékelem, de ahhoz, hogy valaki élvonalbeli játékos legyen később, a tehetség sok faktora mellett meg kell lennie ennek a fejlődés iránti vágynak.
Mi az a plusz, amit edzőként hozzá tudsz adni a kicsikhez?
Azt látom, hogy összességében nagyon szépen dolgoztak az elődeim. Olyan csapatot kaptam, ahol az alapok tisztességesen le voltak fektetve. Nem volt probléma a lépéshibával, kétszerindulással, kezek megfelelő használatával. Ezért hálás vagyok a kollégáknak, hiszen nem mindegy, hogy milyen csapatot vesz át az edző és honnan kell elkezdeni a munkát. Azt látom viszont, hogy a gyerekeknek – és a szülőknek – el kell fogadniuk, hogy a nyári felkészülés az iskola szünet táborok milyen fontosak a képzés szempontjából. Augusztusban nagyon kis létszámmal dolgoztunk, szóval ezen a területen biztos, hogy más hozzáállásra lesz szükség. A különböző szünetekben, edzőtáborokban nagyon sokat lehet előrelépni. Azóta viszont alig van hiányzó, úgyhogy mondhatjuk, hogy megszokták a rendszert.
Hogy én mit tudok hozzátenni? Megszabhatom a határokat, hogy rend legyen a pályán. Sokfelől érkeztek ezek a gyerekek, rendet kell rakni, hogy megfelelően alkalmazkodjanak egymáshoz, fogadják el egymás erősségeit és gyengeségeit. Ezen kívül hoztam magammal a következetességemet, lelkesedésemet és a fanatizmusomat is. Az edzéseket szeretem egy pici humorral és empátiával megfűszerezni. Figyelembe kell venni, hogy ma egy gyereknek sok fronton kell helytállni, ez pedig bizonyos fokú toleranciát igényel tőlünk, edzőktől. Fontos, hogy semmit ne én erőltessek rájuk, hanem jöjjön minden magától, de az elvárásaimmal legyenek tisztába és igyekezzenek annak megfelelni. Régen kőkemény szigorúság volt, mindenért küldték a csapatokat az alapvonalra futni és gyilkosozni. Ahogy tapasztaltabb edző lettem, beláttam, hogy más pedagógiai útra van szükség, hogy kihozzuk a maximumot, ami bennük van. Az együttműködés egy közös célért más eszközöket igényel. Ha csak a büntetés marad, az az én szégyenem.
Hol helyezkedik el ebben a szemléletben az eredményesség?
Szerintem kevésbé fontos, hogy A- vagy B-döntőt játsszon a csapat, bár dicsőség oda eljutni. Sokkal fontosabb, hogy olyan gárda legyen, amelyik élvezi, szereti a játékot és várja a meccset, edzésre pedig úgy jön, hogy fejlődni, tanulni akar, legyen meg mindenkiben ez a vágy. Az a célom, hogy végül olyan csapatunk legyen, amelyik mindig többet akar és fejlődni akar. Ebben a korban még egyébként sem az eredmény a mérvadó, hanem a lépcsőzetes fejlődés, hogy lássam az előrelépést abban, amit tanultunk. Ha látom az egyének fejlődését, a tekintetükön, hogy elfogadják, amit tanítok, és ettől új lendületet, erőt és tudást kapnak, akkor elégedett leszek.
Fotók: Zölei Fanni
